Egy Igazi Utazó Zenekar

Gryllus Dániel a Kaláka együttes harminc esztendejéről

Közel ezerkétszáz dalt írtak, több mint hétezer koncertet adtak, másfél millió kilométert utaztak. Felléptek kórházban, óvodában, gyári ebédlőben, kilátóban, nővérszálláson, templomban, börtönben, sétahajón, határállomáson, állatkertben, úszómedencében, hőerőműben, a Magyar Tudományos Akadémián és vidéki kocsmában egyaránt. Gyerekműsoraik, megzenésített verseik messze földön híresek, nem csak a Kárpát-medencében, de Európa-szerte is. Az idén lesznek harmincévesek. A jubileum kapcsán a zenekar vezetőjét, Gryllus Dánielt faggattuk.

- Emlékszel még az Andrássy úti Ádám sörözőre, ahol 1969 őszén Mikó Istvánnal megalapítottad a Kaláka együttest?

Bármily furcsa, életemben jó, ha kétszer jártam ott, igazából semmi sem köt oda bennünket, nem volt a törzshelyünk, azt hiszem, Mikó Pista ajánlotta, találkozzunk ott, mivel épp a környéken volt dolga mindkettőnknek. Igaz, néha viccesen azt szoktuk mondani: hogyha a miénk olyan világ lenne, akkor már több alkalommal avathattak volna egy szerény táblát ennek a sörözőnek a falán. De hát a miénk nem olyan világ.

- Nyílván nem a véletlen műve, hogy a zenekar tagjai, azok is, akik csak évekkel később csatlakoztak, gyakorlatilag mind ugyanabba az általános iskolába jártak.

Valóban, Mikó Pista és Radványi Balázs egy évvel alattam járt a Lórántffyba, Vili kettővel, Becze Gabi néggyel. Huzella Péter pedig elsőben osztálytársam volt. Péterrel az első közös fotónk egyébként 1956 októberében készült, azon kevés osztályképek egyike ez, amelyen a néhány hétig érvényben lévő Kossuth-címer látható. A Lórántffy mindig is fontos szellemi műhely volt, az ott elsőként alkalmazott Kodály-féle nevelési koncepció valamennyiünk zenei ízlését és szellemi horizontját alapjaiban határozta meg. A tananyagnak a kezdetektől része volt a népzene, a kamarazene, a hangszertanulás, a kóruséneklés, a tánc, valamint minden áldott nap volt énekóra. Nemcsak mechanikus zenei képzés folyt, hanem szellemi tréning is. E zenei nevelési koncepció alapján a Kodály-módszert tudvalevőleg Kodály tanítványai dolgozták ki, ezek egyike volt tanárnőnk, Bors Irma néni, aki engem a zeneibe átvitt. A család akkor szerzett tudomást erről az iskoláról, öcsém már ide felvételizett. A Lórántffyban eleinte csak két énektagozatos osztály volt, negyedikes lehettem, amikor önálló ének-zenei iskolává vált.

- Igaz, hogy fő hangszereiden, a furulyán és a citerán autodidakta módon tanultál meg játszani?

Igen, az iskolában kezdetben zongorázni, majd klarinétozni tanultam, a furulyát és a citerát csak később vettem a kezembe. A Kaláka csíráját egyébként a Móricz Gimnáziumban Mikó Pista szerveződő együttese jelentette, még akkor is, ha az a formáció sosem lépett fel. Ezt követően történt az Ádám sörözőben az a nevezetes megbeszélés kettőnk között, és alakult meg a Kaláka. A Bem rakparti művelődési házban a Tolcsvay-klubban abban az időben minden héten fiatal zenekarok mutatkozhattak be, mi is ott léptünk először színpadra 1969 decemberében. Ha jól emlékszem, Radnóti-, Weöres-, Arany- és Petőfi-verseket játszottunk, a koncert olyan jól sikerült, hogy debütálásunkról még a Népszabadság is beszámolt. Bemutatkozásunk után rövid ideig a KFKI Fadrusz utcai helyiségében játszottunk, majd 1971-től a vízivárosi pinceklub lett az igazi otthonunk. Ide már költők, zenészek, színházi emberek is ellátogattak, komoly erkölcsi támaszt adva ezzel a zenekarnak. 1973-tól a Marczibányi téri Művelődési Házban előbb a földszinti kisteremben, majd azt kinőve az emeleti színházteremben játszottunk és játszunk most is minden hónap utolsó szombatján. Énekelni itt egészen más, mint a kis klubokban, de a koncertek bensőséges, családias légköre megmaradt. Nagyon sokat köszönhetünk közönségünknek. Ezek a Marczibányi téri koncertek a legfontosabbak. A hetvenes, nyolcvanas években hosszabb-rövidebb ideig Tatabányán a Mező Imre klubban, a BME R-klubjában és az FMH körtermében is működtek Kaláka-klubok.

-Az elmúlt harminc évben volt néhány változás a zenekar háza táján. Sosem okozott gondot, hogy a kezdeti Kalákából már csak ketten vagytok benne, ráadásul Vilmos egy évtizedig más utakon járt?

Vili igazán sosem hagyta ott a zenekart, csak egyes időszakokban nem lépett fel velünk. Deklaráltan sosem lépett ki, az élet egy időben egyszerűen másfelé sodort bennünket. Nyolc-tíz év után újra szorosabb az együttműködés. Az átmeneti különválásból, illetve egyéni próbálkozásokból, úgy érzem, mind a ketten megerősödve kerültünk ki. Három éve lett állandó törzsvendég, ezt a jelzőt ő találta ki, mi meg elfogadtuk. Az együttes nevét, szerintem, az viszi tovább, aki muzsikál benne. Így utólag lehet, hogy felértékelődnek a változások, de mindez az életben simán és rendben zajlott le. Ahogy múltak az évek, mi muzsikáltunk, s még ha nem is ugyanazokból a zenészekből állt az együttes, a szellemisége végig ugyanaz maradt.

- Sokan vetik a szemetekre, hogy a Kaláka harminc éve gyakorlatilag ugyanazt csinálja, egyik lemeze olyan, mint a másik, nincsenek korszakok, nincsenek igazán színek.

Mi úgy gondoljuk, hogy a hozzáállásunk a világhoz, a költészethez, a repertoárunkhoz igazából sosem szorult felülvizsgálatra. Adtunk felnőtt- és gyerekkoncerteket, istentiszteletbe ágyazott templomi hangversenyeket, játszottunk színházakban, tartottunk irodalmi esteket, nevünkhöz több fesztivál is kötődik versennyel, táncházzal. Mindenbe belekóstoltunk egy kicsit, és mindent igyekeztünk a magunk képére formálni. Nekem is olyan érzésem van, hogy harminc éve ugyanazt csinálom, ugyanazzal a lelkülettel és hozzáállással. Talán ezért sem beszélhetünk különböző korszakokról a Kaláka életében, az évszámoknak esetünkben nincs akkora jelentőségük, bennem is összemosódik az egész történet. Az első és az utolsó lemezünk szellemiségében abszolút közel van egymáshoz. Szinte minden, amibe belekezdtünk, ott van a tarsolyban, ezért sincs nálunk igazán lemezbemutató koncert, nincs az, hogy egyetlen album dalaira építenénk valamelyik estet. A repertoárból idővel az életkor, a hangszerpark vagy az érdeklődés változása miatt kikerül ugyan egy-egy darab, de ez természetes. Minden, ami a Kaláka zenéjébe beleépült, az stilizációs folyamaton megy keresztül, asszociatív módon épült bele, a mi zenei világunkon belül marad. Nekünk igazából nincs is stílusunk, inkább úgy fogalmaznék, hogy arculatunk, hangzásvilágunk, hozzáállásunk van. Az egész folyamszerű, nincsenek nagy kilengések, nincsenek kék és rózsaszín korszakok, de azért vannak mellékfolyók, amelyek hozzák a friss vizet, színházi kanyarok, magyar népmesei és rajzfilmzenei kalandok, indiai, jiddis, latin-amerikai és egyéb népzenei behatások.
Ezt a fajta kiszámíthatóságot anno a Magyar Hanglemezgyár egykori atyaistene, Erdős Péter is a szemetekre vetette, mondván: ha az elvtársak meglátnak titeket a tévében, akkor azt mondják, rendben van, és kikapcsolják. Ha viszont a Nagy Ferót látják meg, akkor azt mondják, na ezt a bitangot már én is megnézem magamnak.
Ez azért jól érzékelteti, hogy akkoriban hogyan működtek a dolgok idehaza. Az első nyolc évünkben, ami minden zenekar életében messze a legprogresszívabb és legizgalmasabb korszak, mi nem adhattunk ki lemezt. Még szó sem volt akkoriban világzenéről, de mi már valami hasonlóval próbálkoztunk, különböző népzenei elemeket igyekeztünk ötvözni egymással. Az első nagylemezünk csak 1977-ben jelenhetett meg, felvettük hozzá a dalokat, és három József Attila-verset - Tudod, hogy nincs bocsánat, Azt mondják, Reménytelenül - azonnal letiltottak róla. A hivatalos indoklás szerint a Tudod, hogy nincs bocsánatot például azért, mert Balázs hangja nagyon hasonlított az Aradszky Lászlóéra. Még a Betlehemi királyokba is belekötöttek, csak úgy engedték, ha készítünk belőle egy gyorsabb verziót. De ezek a packázások igazából a lényeget nem érintették, hisz ezek helyett a versek helyett nekünk száz másik volt a tarsolyban. A nagy szerencsénk az volt, hogy Tóth Attila - a nevét imába kell foglalnunk - a nyolcvanas évek elején megalapította a Hungaroton II. irodalmi szerkesztőséget, a nagy mamuton belül egy kis szigetet, ahová annak idején valóban jó volt bemenni. És nem utolsósorban, ahol aztán sorban jelenhettek meg a lemezeink. A "nagy" Hungaroton katalógusában egyébként a mai napig nincsenek benne az albumaink.

- Nyílván ezért érezted úgy, hogy 1990-ben a saját kezedbe kell venni a Kaláka kiadványainak gondozását.

Pontosan. Személyiségemből adódóan semmit sem tudok kidobni, így minden kiadványunkat repertoáron tartom. A Kaláka-lemezek eddig körülbelül 300 ezer példányban fogytak el, ez a mi műfajunkon belül elég szép siker. Ebben persze benne van, hogy a Móra kiadóval közösen megjelentetett Nálatok laknak-e állatok? és Szabad-e bejönni ide betlehemmel? című zenés könyvünk sok ezer példányban kelt el. 1990 óta önállóak vagyunk, akkor alapítottam a Gryllus Kft.-t, amely lemezeink kiadásával és terjesztésével foglalkozik. Emellett mindent csinálok: zenélek, dalokat írok, szervezek, szállítok, semmi gondot nem okoz egyikből a másikba átváltani. Az utóbbi 2-3 évben, úgy tűnik, javult Magyarországon a terjesztés, a kilencvenes évek elején sokkal több kazettát, CD-t vásárolt a közönség a koncertjeink után, mint a boltokban. Manapság ez fordítva van. Sosem fogják persze a kiadványainkat úgy venni, mint a divatcikkeket, lassan, de folyamatosan fogynak.

- Tolnai Ottó mondta, hogy ti vándorzenészek vagytok. Volt olyan év, hogy négyszáz alkalommal léptetek fel. Hogyan lehetett ennyi koncertet bírni szusszal?

Abban az időben azért mi is fiatalabbak voltunk, ma jó, ha 100-150 koncertet adunk egy évben. Arról nem is beszélve, hogy az alacsonyan megszabott gázsik időszakában egyetemi és gimnáziumi klubokban, művelődési házakban egyfolytában volt lehetőség muzsikálni. Fellépéseink főként vidéken vannak, és sokat utazunk külföldre is. Az elmúlt harminc évben a legkülönbözőbb helyszíneken koncerteztünk már, a megszokottakon kívül felléptünk többek között kórházban, óvodában, gyári ebédlőben, kilátóban, nővérszálláson, templomban, börtönben, sétahajón, határállomáson, állatkertben, úszómedencében, hőerőműben, a tudományos akadémián és kocsmában is. Jelentősebb külföldi turnéink a hollandiai, finnországi, japán, dél-amerikai, németországi utak voltak. Ha külföldön játszunk, tudjuk, hogy rajtunk keresztül a magyar költészet is megmérettetik. Ha találunk műfordítást, akkor azt, ha nem, a versek tartalmát mondjuk el, mielőtt elénekelnénk. A legszebb feladatok egyike és egyben a legnagyobb élmény számunkra is, ha határainkon túli magyar közönség előtt játszhatunk.